Kondenzcsík - főbenjáró versek (Méry Ratio Kiadó, 2011)

Mirtse Zsuzsa: Kondenzcsík – főbenjáró versek

Méry Gábor felvételeivel
(Méry Ratio Kiadó, 2011)

Kapható az Alexandra Könyvesboltokban és Könyváruházakban,
valamint a Líra és Lant hálózat könyvesboltjaiban.

Interneten megrendelhető:

http://www.animakonyv.hu/index.php?BODY=Bookinfo&OP=details&ID=107935&VISIT=1&sz=mirtse-zsuzsa&t=kondenzcsik

Ez a verseskötet egy év tárgyiasult emléke.

Ahhoz, hogy ezeket a „főbenjáró” verseket el tudjam engedni magamtól, kötetbe zártuk, papírba vasaltuk, és tájfotókkal tettük küllemre számunkra kedvessé. Ez a Kiadó érdeme.

Elengedni muszáj, hogy utána új utakat járhassak. Igaz, megőrizni is kell dolgokat, de azok már a versek birodalmán túl vannak – ott ügyetlenebb vagyok gyakran.

Köszönet mindazoknak, akik segítettek lényükkel, létezésükkel a megszületésüket.

Ott settenkedtek a versek bölcsője körül, és mindent megtettek azért, hogy az egészséges, életrevaló a csírák „felnövekedhessen”, és immár saját útjukat járhassák ebben a fura, földi világban. Hogy mit tettek? Mindent. Amikor éhes voltam, etettek, amikor szomjas voltam itattak. Kérdések nélkül. Egyszerűen csak voltak – nekem.

Ezért néhány versnek lesz „versgazdája” is, ezeket nekik ajánlottam. Ők tudni fogják azt, hogy egy-egy monogram mögött milyen ember áll.

Néhány vers ismerősen cseng majd a fülekben, hiszen ezen az oldalon is megosztottam azokkal, akik az ismerőseim, barátaim. Sok pedig csak ott, a kötetben olvasható majd – mert egy kis titoknak mindig kell maradni. 

(A hátsó borító szövege:)

Ebben a kötetben – versek vannak.

Verses tűnődések korról, kórokról, kortalanságról,

keresésről és elengedésről,

otthontalanságról,

az otthonkeresés, hajlékkeresés iránti ösztönös vágyunkról.

Állapotjelzések.

Testről, a test változásairól, a természetről,

az „idill” és a minket körülvevő világ feldolgozhatatlan,

mégis feldolgozandó feszültségeiről,

a női-férfi kapcsolatok zsákutcáiról.

Kötődések, kötődés-hiányok.

Versek.

Itt csak ennyit találnak.

Verseket.

Idő és mérték - szabálytalan versek

A Kiadó szíves közlésével: a Kiadó bizalmi alapon az Idő és mérték c. verseskötetet kipostázza, ha valaki jelzi az igényt feléjük (kb. egy mozijegy ára :) A postai költséget sem hárítják át. Cím: Napkút kiadó, 1014 Szentháromság tér 6. Tel.: 225-3474, 06/70/506-1731, e-mail-en is megrendelhető: napkut@gmail.com
Személyesen is szívesen fogadják ugyanezen a címen a költészet iránt érdeklődőket. :)

Már megint

reggel van, hűvös is, az ablaktáblát
hajtsd be, és kifutott megint a kávé,
nincs rossz kedvem, hagyjuk, oltsd el a lámpát,
a nappal túl fényes, és mindig másé,

és ez a sebhely is, itt, a hasadon
(ez is csak ablak, rád nyit és elköszön)
valahogy mindig megtalálom, ahogy
a rendet a világ dolgai mögött.

Tegnap még lakott itt valaki talán,
összebújtunk, mint a parketta-ujjak,
ha elindulsz, fizesd már be a számlát,
ne dobolj az asztalon, kérlek, fújtad

újra és újra a régi sort, ki kért
meg erre, csak álmodik az ujjam -
üres szobák vagyunk, vonaltalan kéz,

de tavasszal esni fog, esni fog újra.


A híd éneke

Homályosan emlékszem, hogy voltunk.
Volt élünk, néha sorsunk. Gépmadár
testünkben lakott még kevés élet,
hogy milyen különös, ma csak félek.

Szerettem tapogatni az arcod.
Emlékszem, mindig túl világos volt,
milyen megnyugtató, poros álom,
meztelen testek ülnek az ágyon.

Megakadt lemez, ugyanazt a dalt.
Hol te, hol én nem viselem jól már.
Mégis, amíg vállad lesz a párnám,
kifelé nem látok. Még aludjál.

Zárókő

a zárójel másik fele mindig lemarad
amit elkezdünk, valahol be kell fejezni
féligvarrt szálak lógnak egykori ujjaink helyén
belegabalyodik a kéz, ha simogatni akar

Éndrágáim, készen vannak a könyvheti könyveim, megyek aludni... II.

„Nem sajnáltatom magam, hanem sajnálom magam.”

(Mirtse Zsuzsa)

Prepilógus - avagy: utólagosan idekapart előszó

Ma már cseppet sem zavar, hogy nem lett „rendes” életem. Nem kockára vágott, nem olyan, amelyet a szülők szánnak a gyermekeinek - nem ajánlanám mindenkinek. Receptre sem írom fel. Nálam működik, nem is szeretném máshogy. Girbegurba összevisszasága mögött számomra mégis valami mélységes rend körvonalazódik. A körvonalai ugyan még néha számomra is homályosak, de, miként a hajnali, párás ablaküvegen, átdereng mégis a fény. Napjaim történetét négy- és kétlábúak írják, én pedig boldogan vagyok a krónikásuk.
Régebben azt is hittem, hogy a Nagy Történetek csakis odafent íródhatnak, az égben. Kellenek hozzá királyfiak és királylányok, táltos paripák, jó sok aranytallér, palota meg persze csillagok. És igen, én akartam lenni mindig a főszereplő, a királylány, akinek elnyerik a kezét, és ha valaki nem jól harcol értem, annak a mese végén a fejét – sajnos - levágják. Önző voltam a végtelenségig, bizony! Mindent akartam. Pörgő kastélyt - és csodaparipát, aki majd jól érti a szavam.
Most, amikor kiteszem az utolsó írásjelet a mondat végére, már nem tudom, hogy éppen az-e a legfontosabb dolgom, hogy királylány legyek, de abban már biztos vagyok, hogy mesék mindenhol teremnek körülöttünk. Itt, a földön, a lábunk körül is. Ha kicsit ráhunyorítok az életemre, tulajdonképpen minden, amire vágytam, benne van. Jó, paripa nincs, de van helyette minden más négylábú, igaz, cseppet sem értik a szavam. Mi több, nem is törekednek rá. Mondhatni, fütyülnek a fejemre. Én pedig igyekszem rendet tenni közöttük a varázspálcámmal, bár ez a legritkább esetben sikerül. Életem nagyjából olyan, mint egy ütött-kopott, huzatos átjáróház: Fogadó a négy macskához. Az ajtó mindig nyitva van, jönnek-mennek is benne az emberek, állatok. Mindenkinek jut hely.

Éndrágáim, készen vannak a könyvheti könyveim, megyek aludni! :) I.

Titkos út

R.M. -nak

Sajnálom, kedves, volt már emlék.

Mi több, varázslat.

Az angyal éppen aludt a külvárosi sínpár felett.

Kezemben nem volt kard, te pedig védtelenül jöttél,

kocogtatták átfagyott ujjakkal az ablaküveget,

hogy nahát, maguk meg mit csinálnak itt,

nevettünk, látod, mit teszünk, csakugyan,

nevettünk egymásra és a hóra,

sokáig nem akarlak látni, mondtad -

nem fogsz látni, soha többé, nevettem vissza.

Akkor megállt egy percre minden óra.

Vagy mégsem, hiszen futott velünk tovább

egy nemlétező sínpáron át

a párás ablaküveg-táj.

Ujjaim finom dobolása méri ki az éjszakát.

Az időt akartuk talán mégis megállítani egy szóra.

Úgy mondják, hideg volt,

és emlékszem még most is a lucsokra,

amely a cipőmre rakódott, rám rakódtál

akkor egy kissé te is, no lám,

és volt valami esernyő is, talán,

persze, nem tudtam sosem jól kinyitni,

meg néhány mondat, amit nem tudtál befejezni.

Így akartuk. Így lett a kedvünkre.

Nem emlékszem a nevedre,

és te sem tudod majd pontosan az enyémet.

Így érdekes.

Nos, ennyi sikerült. Nem több, nem kevesebb,

de mégis ezekből a kevesekből születünk újra és újra,  

amikor a test hívására előjövünk, harangszóra,

kicsi csomagokkal kezünkben.

Nem mérhető a rombolás.

Szemed ezentúl mindig a szememet nézi,

bárhová bújsz, és bárhová tűnök el

végleg, vagy csak néhány percre,

most már szinte mindegy,

és tudd, hogy ezen nem segít most már

sem az emlékek hiánya, sem a varázslat.

Sosem voltál, és én nem leszek sosem többé

ugyanaz.

Elnyertem tőled az angyalodat.

(In: Mirtse Zsuzsa: Idő és mérték - szabálytalan versek
Szondi György képeivel
Napkút Kiadó, 2010. Könyvhét :)

Digitális pár, beszéd II.

- Ajánlom magam, hölgyem! Én egy hígvelejű, szőrösszívű, kétbalkezes, repedtsarkú, dongalábú, nyúlajkú, tyúkmellű, pókhasú, farkastorkú, savószemű, lófejű, bikanyakú, harcsabajszú, szánalmasan béna férfi vagyok.

- Éppen magát, nekem? Jaj, én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál... Nincs is szívem. Amit lehet, elrontok, amit nem lehet, azt is. Ha reménytelennek látszik a rontás, akkor is megpróbáljuk, mert nem adjuk fel! A leveleket sem. Számlákat végképp. Mindenki százig számol magában, mielőtt válaszol nekem. Leverem a poharakat, mert állandóan hadonászom a kezemmel. Minél jobb poharak, annál többet verek le belőlük. Kék-zöld a combom, mert mindennek nekimegyek. Falra másznak tőlem. A fal is én vagyok, hogy a fal adja a másikat. A repedtsarkú nálam is stimmel - végre egy közös metszet a világunkban. Nekem nincs harcsabajszom, látja, ez különbség, csak diszkrét bajuszka, amelyet rendszertelenül, de borotválok. Ha elfelejtem, akkor szúr. A lábamat viszont nem borotválom, mert imádom a természetes, dús, bolgáros dizájnt. A spenóttal mindig leeszem magam. A bort viszont valahogy mindig a másik ingére köpöm, mert persze félrenyelek, percenként háromszor. Ha nem vág hátba – érzéketlen szatír. Ha hátba vág ilyenkor: brutális állat. Élmény velem bármit csinálni - és követelem, hogy mindig velem menjen, mindenhova. Percnyi szabadidőt sem hagyok a másiknak - csak amíg bevásárol nekem. Hosszú a lista. Jaj, és kisajátítom, birtokolom. Szusszanásnyit sem engedek neki, levegőt is rajtam keresztül vehet csak. Bőrlégzése legyen, na. Zöld a szemem, méregzöld. Az anyjára is féltékeny vagyok. Fordítva természetesen kikérem magamnak, mert nekem mindent szabad. Kivétel: naponta fürödni, mert ahhoz lusta vagyok. Egy hétig járok minimum egy zokniban. Néha két hétig is, ha nagyvonalú akarok lenni. Remélem, bejövök magánál (is).

- Már bejött az utcámba... Legfőként a bajuszkája csábít - le ne metélje idő előtt! De a kék-zöld combok sem hagynak hidegen, pláne egy finom kis lilával megbolondítva. Szóval minden egybevág…

- Egybevág? Bevág! Egy kivágott ruha szokott rajtam lenni, köldökig kivágva, a kínai piacon vettem. Remek vétel volt, mondhatom, ugyan kicsit fog a lila rajta, de az mindegy, mert nem szoktam kimosni. Hónapok óta ebben járok, egyszerűen imádom! Jaj, a bajuszkámhoz én is ragaszkodom, lenyűgöz, hogy maga végre megérzett engem! Az isteni, szép valómat. Meghatóan és változatosan ékíti arcom - attól függően, hogy a paradicsomleves vagy a rizs maradt rajta. Természetesen ne holmi risotto-ban gondolkozzék velem kapcsolatban, mert csak és kizárólag kifőzdékben eszem, alumíniumtálcáról, görbe kanállal, már, amikor nem tunkolok. Mindig tunkolok. Az utcájába meg nem mehetek be, mert valami hülye azt mondta, hogy oda csak kiskosztümben lehet. Nekem olyanom nincsen. Tisztességes nejlonotthonka volt akkor éppen rajtam, de hát ezt is meg kell becsülni ezekben az ínséges időkben. A köldökig kivágottban nem mertem odamenni, nehogy azt higgyék, hogy ledér vagyok. Pedig, dehogy. Azt sem tudom, mi az. De ezeknek semmi sem jó! Na, látja a két szemével, ez a bajom.

- A kifőzdét is jól kifőzte, azzal engem nagyon meg lehet főzni. Tunkolni, tunkolni csak, mindhalálig. Nejlon-otthonka pedig az ideális viselet errefelé, ha kivágott, ha nem. Ha köldökig, ha köldöktől. Köldökölni tudnék érte. Szó se róla, megbecsülöm, nem becstelenítem.

- Reméltem, is, hogy értékeli értéktelenségeimet. Máshogy nálam nem megy. Majd meglátja, micsoda kávéfőzőm van, na, hogy a kicsi, szívemnek kedves üvegpoharakról ne is beszéljek, tudja, aranycsík a szélén. Emlékszik még maga is? Na, persze, csak aranyszínű, jó, de attól még majdnem olyannak látszik félhomályban. Mert nálam mindig félhomály van, két éve nem tudom megcsináltatni a redőnyt, ami csak azért baj, mert a Béla mindig belát az ajtón körfolyosós, gangos kis lakásomba. 34 négyzetméteres természetesen, többre nem is vágyom. De amúgy sem ez a fontos, hanem az üveghamutartó. Azt szoktam kirakni az asztal közepére a művirág hortenziacsokor mellé, amely szintén üvegvázában van, mert szeretjük az egységes stílust. Persze, selyemvirágnak mondom másoknak, de ettől még ugyanaz. A temető mellett veszem, ahová naponta kijárok látogatni Jenőt, aki a házmester volt. Szerettem, szeretett, de hát ez már múlt idő. Jaj, nem dohányzom, ne értsen félre, illetve csak titokban. És inni is csak zugban szoktam, az üres üveget természetesen a melltartóim mögé dugom, mert így láttam valami sorozatban, hogy ezt így kell. Mert persze sorozatokat nézek egész nap, semmi mást. Az éltet. Progresszív vagy mi akarok lenni.

- Szeretem magát, hölgyem.

- Azt hiszem, én is szeretem magát, uram.

Fal, firka

...mert miről is szól a város? Arról, hogy „itt élünk, itt kell élnünk - és éppen most”.
A városban mindig zúg valami. Mindig van valami alapzaj.
A város fura, különös képződmény.
Mesterséges szövegkörnyezet. Egyáltalán nem természetes körülményeket kínál ahhoz a létezési formához, amelyről szeretnénk azt mondani, hogy: Élet.
A városban minden olyan „máshogy” történik. Például, ha felnézünk a fejünk fölé, nem látjuk a csillagos eget – mert a neonfények blokkolják ezt az élményt. Ha pedig nem látjuk, alapvető tájékozódási pontunkat veszítjük el.
Nincs csönd. Soha. Ha este becsukom a szemem, akkor is hallom a zajokat. A kocsik zaját, a Hév zaját, a bármi zaját. Pedig csönd nélkül nagyon nehéz meghallanunk, mit meghallanunk, megkülönböztetnünk a hangokat.
Igazán sötét sosincs. Mindig világít valami, ha máshol nem, a szemközti ház valamelyik emeletén – mert valaki nem tud aludni. Ezt látjuk, hiszen beszűrődik hozzánk. Ha akarjuk, ha nem. A túl sok fény nem világít, megvilágít, hanem elvakít. Nem veszed észre mögötte a rendet.
A városban úgy tudsz egyedül lenni, hogy sosem lehetsz egyedül. Az emberek, mint a kis hangyabolyban a hangyácskák, jönnek, mennek, élnek, szeretnek – és meghalnak. Annyira sokan vagyunk, hogy ezt néha észre sem vesszük egymásról. Hogy egyel kevesebbek lettünk. Másodpercenként. Úgy múlnak el életek, hogy észre sem vesszük, mert akkora az alapzaj, a neonfény, a pörgés, hogy nem tudunk odafigyelni egymásra. Mindenki teszi a dolgát, mint a kis csavarhúzók, egyetlen feladatot akar ellátni, amire felkérték, amire megfizetik – és közben bizony, gyakran elfelejtjük a létezés szépségét. Miközben tudjuk, hogy egyetlen lélegzetvétel ebben a világban több, gyönyörűbb, mint az örökkévalóság.
De hiába tudjuk mindezt: A nagyvárosban a mégoly derűs, harmonikus lélek is gyakran megfeszül: a mesterséges, természetszegény világban az ember elkezd irracionálisan viselkedni.
A városban mindig történik valami, annyi esemény van, hogy úgyis reménytelen mindenhol ott lenni, mert valamiről mindig lemaradsz. Szívszorító élmény, nem?
Valamiről mindig lemaradsz. Ezzel a szívkővel, indító mondattal kell minden nap felkelnünk.
Úgysem lesz minden a tiéd. Valamit mindig el kell engedned. A szomszédban is történnek dolgok. Nem lehetsz egyszerre minden helyen. Tehát, meg kell tanulni választani. Meg kell tanulni a választás fájdalmas szépségét – de, mint tudjuk, a szépség és a fájdalom gyakran kéz a kézben jár.

A graffiti mindig felkiáltójel a világ falán. A nagyvárosban a szerző nem névtelen, sőt, rányomja, ráfirkálja személyiségét a falakra, gyárkéményekre. Alkut köt (a szépség ellenpontozásaként) a rúttal, az egyszerivel, a megismétlésre alkalmatlannal is akár. Összefirkálja az amúgy is összefirkált várost.
A graffiti hangos – hangok nélkül is. Tipikusan városi műfaj, a kocsmák, füstös kávéházak világa, némi külvárosi színezettel. Az időtlenség helyett a pillanatnyiságot örökíti meg. Percöröklétek, pillanatuniverzumok. Megvallom, utálom a graffitit - képkeretbe zárva viszont megrázó élménynek tartom. Figyelmeztet valamire. Hiszen itt élek, itt kell élnem - és most...

(Részlet - elhangzott Persányi Nándor kiállításmegnyitóján) 

Városi triplák

átszakadó korlát
mégsem-örök testünk
benövi a várost
(élet, ritmus)

aluljáróban
rózsaszín paplan alatt
hormonok násza
(kései szerelem)

szilikonlevél
módosított rizsszemek
borom kénezett
(tájsebészet, XXI. század)

kivágott nádas
üres üdítősdobozt
mutat fel a szél
(megint valami elveszett)

gyolcsruhád leszek
fénykapu nélkül voltunk
nappal vétkezem
(függő ónok)

lábujjam a múlt
emlékeim a jövő
arcom a jelen
(tizenhét kocka)

 

Napjátékok, naplevelek

Egy-egy tárgyba beleakad az idő.
A láb meg egy láthatatlan hurokba.
Úgy nyitom meg őket, mint az ablakot
egy régi szobán, megtörténtünk, sorra.

Az egyik könnyen nyílik, a másik nem
adja magát, torokban megrekedt hang.
Persze, átveszem a levelet, meg ha
kell, vidd a kabátomat is, amíg van,

mert az első néhány napon fázni fogsz,
azt mondják, és úgy könnyebb továbbmenni,
ha valamit elhozhatsz abból, ami
nincs. Nagyon nehéz volt gyávának lenni.

Ott maradni, hallgatni, elviselni,
nem menni, nem rombolni, megalkudni,
amikor már minden rossz irányba megy -
akkor, igen akkor a legnehezebb.

Képtelen sorsok lógnak a falamon.
Csupa vakablak, nincs mögöttük világ.
Játszunk életeket, reggeli napfényt,
túlélést, ha kell, napi feltámadást.

Digitális pár, beszéd I.

- Szeretlek.

- Akkor elárulok valamit: négy fülem van, három lábam, elviselhetetlen vagyok és szeszélyes, kibírhatatlan, öntörvényű, egocentrikus, feledékeny és önző. Reggel nem tudok felkelni, este nem tudok elaludni, nem értek meg semmit a vegetatív szinten felül, szörnyeteg módon tudok enni, nem, nem is eszem, csak turkálok mindenben, előbb ütök, mint kérdezek, nem értem meg a kérdéseket sem, nem hogy válaszolni tudjak rájuk. És véletlenül sem fordulhat elő, hogy kivételesen, egyszer is a kérdésedre válaszolok. Kizárt dolog. Simán lopok bárkitől bármit. A nőnek nincs pénztárcája, ezt csak úgy mondom. De nyugi, még holnapra is vannak ötleteim!

- Szeretlek.

- Nem ismersz. Képzeld, reggel fordítva ütöm fel a lágytojást. Aztán, csak hogy tudd, a víz túl forró, vagy túl hideg – lehetetlen nekem jó fürdővizet készíteni, ne is próbálkozz. Fogadjunk, hogy még arra sem vagy hajlandó, hogy egy nyavalyás kád vizet kiengedj nekem. Mindig más a hibás mindenért. Rossz teát tudok főzni, sőt, borzalmasat. Nem. Nem is készítek soha teát, mert nem tudom, hogy kell. Iszákos vagyok. Még jobbat mondok: SOHA nem iszom egy kortyot sem. Vagy ha igen, kizárólag borzalmasan édes vörösbort. Az étteremben visszavitetem az ételt, mert nem elég meleg, és órákig képes vagyok egy nyavalyás salátán is elszöszögni. Ha mennél már, maradnék. És fordítva.  Ha meglátnál, háromszázhatvanöt kilométeres sebességgel rohannál el tőlem - mezítláb, mert természetesen a cipődet a hajléktalanoknak adnám. És még mindig vannak ötleteim!

- Szeretlek.

- Elárulhatom, hogy mindig más színű a zokni a két lábamon. Hogy előbb válaszolok, mint hogy kérdeznél. De mindegy, hogy kérdezel-e, mert úgysem figyelek rád. Hogy három whisky jobb, mint kettő. A macska természetesen bejöhet az ágyamba. Nem vagyok megértő, semmi érzékem az emberi lélekhez, sőt, azt sem tudom, hogy az mi. Hogy mi az. Állandóan csak a saját dolgaimmal vagyok elfoglalva, ne is reménykedj, hogy moziba megyünk. Bevallom, teljesen világégés a filmkultúrám. Hót ciki, halálgáz. Köbö három filmet láttam eddig életemben. Na jó, négyet, de az is tévedés volt. És kérlek, hogy... hogy... utálj mááááár!

- Szeretlek.

- Amíg nem láttál, nem tudhatod. Lehet, hogy kanállal eszem a spagettit. Vagy szürcsölve a levest. Az ingedbe törlöm az orrocskámat. A nadrágomba meg a kezemet. És még ez csak a kezdet! Minden ajándékodat elfogadom - másnap pedig jól eladom az ócskapiacon, zsebbe fizetettek, természetesen hátsó zsebbe, csak hogy legyen valami érzékiség is a dologban. Fogadjunk, hogy kicsinyes vagy. Én pedig reggeltől estig hibázom megállás nélkül. Fejletlen az igazságérzetem, tényleg. Valamint moral insanty is vagyok. És tényleg vannak még ötleteim a kiábrándításra!

- Szeretlek.

- Amíg nem fogtad meg még soha a kezét, amíg nem néztél a szemébe, amíg nem aggódtál érte még egyszer sem igazán, amíg nem szedted össze a járda széléről, amíg sosem üldögéltél órákat vele az orvosi rendelő előtt, amíg nem ígérted meg neki, hogy megölöd, ha nem vigyáz magára, amíg nem leszel legalább egy kicsit alvászavaros, mert nem tudsz elaludni addig, amíg biztos lehetsz abban, hogy már alszik, amíg nem próbálod meg kitalálni, milyen lesz majd tíz év múlva, amíg nem vállad a párnája - addig nem szeretheted.

- Igazad van. Gyűlöllek.

Szórványos nyelvemlékek

Karola festők ecsetjére kívánkozó téma volt. Kiírt vonásai, túl fekete szemöldöke és szinte teljesen fehér haja erős kontrasztot adott, könnyen lehetett rajzolni őt. Nem volt már fiatal, sőt, valamint a hallása sem volt a régi már, de Karolát mindenki szerette. Anakronisztikus jelenség volt a Belváros mélyében, ahol egy eldugott utcácskában vezette kicsi üzletét, kora reggeltől késő estig, mert hová is rohanna utána, nem várja sehol senki őt. Megbékélt vele, berendezkedett. Szemmel láthatóan ebben a apró, zsúfolt dobozban élt igazán: a flakonokon-tégelyeken kívül ott halmozódott fel Karola lelkének számtalan, kicsit divatjamúlt lenyomata.

Amikor nála járok (időnként van valami irracionális lelki szükségletem erre), tudom, hogy szórakoztató lesz itt minden. Kirándulás egy másik világba.

Csörög a telefon. Karola felveszi, és magas, elnyújtott fejhangon beleszól.

– Hálló! Itt Karola. És te ki vagy? Krisztina? Milyen Krisztina? Voltál már nálam? Igen? Ááááá, Krisztikeeee! Édesem máris írlak.

Néhány perc, újabb csörgés.

– Itt Karola, hálló! Ágnes? Milyen Ágnes? Ismerjük már egymást? Ááááá, Ágikaaaa! Nyuszikám, azonnal keresek időpontot.

Tehát, ha hozzá akarok menni, egyszerűbb ezeket az udvariassági köröket kihagynom, és így kezdem:

– Julcsika vagyok, Karola édes.

(Megvilágosodás.)

– Ááá, Julcsikaaaa!

Hát, vele így. Egy héten egyszer felmegy hozzá valaki, akiről sosem beszél túl sokat, ilyenkor hamarabb zár, onnan tudni. Aki felmegy, ott sosem alszik, csak eltölt bizonyos időt Karola belvárosi kis lakásában, mindig csak vendég, szigorúan csak átutazó, aztán hazapárolog. Elnyeli a föld. Eső után köpönyeg. Talán egykor szeretők lehettek, és a férfi még szánalomból látogatja őt, talán kicsit kártyáznak, tévéznek, Karola a régimódik kávéfőzőjében készít neki egy kávét, aztán reggel kisírt szemmel bejön dolgozni. A pasi vélhetőleg nem független, ahogy valószínűleg sosem volt az, de ráült Karola életére a heti egy kis látogatásával, megvárta, míg Karola megöregszik, és már a kutyának sem kell. El nem ereszti, meg nem köti. 

Sajnálom, hogy Karolát nem ismertem előbb. Szívesen megrontottam volna a régimódi gondolatait, szétosztottam volna számos férfinak, árultam volna a metróaluljárókban, a Margitszigeten, az ócskapiacon, herdáltam volna asszonyi kincseit addig, amíg virágában van.

Váltott sínek

Tolong-gyűrődik megint a város a villamoson, alig lehet becsukni az ajtót - aztán kinyitni meg végképp lehetetlen. Árpád-hídnál járunk, nénike szállna le. Az ajtóban három fiú, rövidre vágott hajjal, dús szemöldökkel, sötét bőrrel, villogó-fehér fogakkal. (Igen. Jól gondolják.) Helyesek, kedvesek, vidámak. Jól vannak, van dolguk a világban, ez látszik rajtuk. Pedig kevés a pénz (hallom a fülemmel, tőlük), de akarnak valamit maguktól, az életüktől, általában: az élettől.
Nénike szállna le, még mindig, ám alig tud az ülésről is felállni, nagy a kabát, sok az év, amit már maga mögött hagyott, hagyni tudhatott. Valahogy el kell jutnia az ajtóig, aztán még, édes-drágáim, az a két lépcső is, jaj, hogy fog ez menni nekem.
Az egyik fiú odaszól (kedvesen):
- Segítünk majd leszállni, tessék csak jönni!
- Ja, kicsikéim, menjenek csak, maguknak sietősebb már!
- Ugyan, van időnk! Csak az van! - nevetnek rá, rózsaszín az ínyük, most úgy érzem, hogy jól érzem magam.
Leugranak a villamosról, az egyikük elveszi a szatyorkát, a másik előre nyújtja a kezét, két kéz fonódik össze: egy ráncos-eres, olyan, mint egy térkép egy sokat megélt tájról - és egy fiatal, hibátlan, barna bőrű kéz. (Két terhelt, teleírt könyv.) A fiú, mint egy pihe-puha párnát, szinte leemeli a lépcsőről. Valami derékszögben áll meg a levegőben, nem csak én látom, de jó látni ezt.
- Aztán az aluljáró lépcsőjén is tessék ám vigyázni! - szólnak utána, aztán ugranak is vissza, újra hárman, és megy tovább az életük, hogy kevés a pénz, pedig hát igazán igyekeznek megkapaszkodni...
Többen elmosolyodnak, muszáj nekem is mosolyognom, mintha már nem is nulla fok lenne odakint, valami emelkedik, a hőmérséklet, talán csakis az lehet. Kár, hogy ritkán látok ilyet. Ilyen is van pedig. Kétezertíz, Budapest. Ilyenkor szeretem.
Hajrá, fiúk! - nevetek vissza rájuk, miközben leugrom utolsó pillanatban a villamosról. Szinte még maradtam volna egy kicsit.